…"Láttam, hogy egy zsenge ág a homokhalomból kinő, fénylett, akár a telihold, úgy tűnt ragyogva elő. „Mondd hát neved!”- szóltam én. „Gyöngy!”- így felelt az az ág.Én mondtam erre: „Enyém!” „Nem és nem!”- mondta ki ő…"(1001/964.)Féltem.
Nem tudtam aludni, így hosszasan őriztem az álmod. Karomba bújtál, fejed vállamon pihent. Olyan csodálatos burokban voltunk, láthatatlan kötéllel összekötve. Mosolyogtál is, és én vissza rád. Reszkettem megmoccanni, mert fölébredtél volna és elfordulsz tőlem, megszakad a békesség kettőnkben. Egyszer, lehet, csak reggel, de véget ér e harmónia, száműzve járom a nappalt, és várom, kit találok magamon kívül e térben. Mert biztos sosem lehetek.
Ragyogó fény jár erre, felszívom sötét lelkemet, mélyen napsütéssel. Elvakít, nem bánom, csak hagyom; hamarost itt a Hold, mely egyre fogy, azóta éber vagyok, villognak nekem sötétből a csillagok.
Ragyogó fény jár erre, felszívom sötét lelkemet, mélyen napsütéssel. Elvakít, nem bánom, csak hagyom; hamarost itt a Hold, mely egyre fogy, azóta éber vagyok, villognak nekem sötétből a csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése